Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak – tartja a közmondás. Sokan arról tartanak magas szintű értekezést, hogy az időnket be kell osztani, de sohasem tudnak meggyőző és eligazító szempontokat adni, melyek alapján az időbeosztás az én személyes időbeosztásom lehetne. A „most nincs időm" felvágó menekülő stílus elég széles körben szedi áldozatait, hisz határidőnaplós, betáblázott életet folytatunk.
Ebben a forgatagban mégis látni „csodát". Egyes feleink olyan nyugodtságot és ráérősséget sugároznak magukból, hogy teljesen felkavarják természetesnek vett szaladási kényszerünket. Mégis vannak helyek, ahol kikapcsolunk és próbálunk lenyugodni. Sokan mondjuk: „olyan jó megnyugodni vasárnap a templomban".
És tényleg a szentmise alatt mindenki a nyugodtság ünneplő ruhájába öltözik, egyes kikeményített nyakú fehér inges bácsik ásítozással is a világ tudtára adják: itt aztán tényleg ráérek.
A templomban senki sem siet, még az sem, aki késve érkezik. A pap viszont sok esetben rohan, így a kántor sem adhatja alább. Persze mindenki elfogadja, hisz a lelkipásztornak ez a „munkanap", leányegyházközségekbe, beteghez és ki tudja, hány helyre kell még elérnie.
A sekrestyés a tőle megszokott lomha nyugalmával mindent megtesz, hogy rendre és méltóságteljesen kerüljön sor a szertartásra: mindent előkészít, kinyitja a könyveket, beosztja a ministránsokat, meggyújtja a gyertyákat. Ez utóbbinak már igen konkrét jelzésértéke van: a csendes jelenlét, amelyben ott feszül a kezdést jelző orgona akkordja.
Elkezdődik a szentmise. Már azok is nyugodtak, akik az előkészítésben segítettek. Maradjunk annyiban, hogy a pap sem siet, megadja a módját. Minden lépésnek, éneklésnek, kifejező gesztusnak és hangmagasságnak hitelt ad a belső elcsendesült jelenlét.
Az áldozás utáni csendben az emberek magukra maradnak gondolataikkal. Csak most döbbennek rá: „hát ilyen hamar eltelt?!" Próbálnak az igehirdetésben hallottakra gondolni, de minduntalan – a gyorsasághoz alakult gondolkodásunk – a hétköznapi dolgok tömkelegét forgatja fel. Tényleg csend van! S máris indul a lelkipásztor a záró könyörgést elénekelni. Már az áldást is megadta. Milyen csodálatos, hogy újra belefértünk az egy órába.
Lefele ballag az oltár mellett a díszes asszisztencia. Mindenki szívéből zúgja a Mária-éneket. A pap hirtelen nagyot hajlik. Mit csinál? Jaj, kifújta a gyertyát! Tovább énekel a hívek serege, tisztelettel megvárja nemcsak a pap távozását, hanem az ének második szakaszánka a végét is. Lassan kifelé indulunk, s a gyertyacsonk ekkorra már csak nem is füstöl...
Czikó László