Túlkomplikál, rohanó és szétforgácsolódott világunk az idei évben (mostani helyzetben) lehetőséget kapott a leegyszerűsödésre. Átjár minket egy alapérzés, mely búvópatakként viselkedik: félünk. Átéljük és folyamatosan tapasztaljuk azt a bizonytalan, kiszámíthatatlan, előreláthatatlan tényt, mely az életünk, az egészségünk vagy az életvitelünk (életkörülményeink) elvesztését jelentheti. Most lehetne egyensúlyba lépni. Átbillenni a másik oldalra. Amire vágytunk, az megadatott; több otthontartózkodás, kevés rohanás, együtt lehet a család, lehetőség a természetben sétálni, sportolás, stb. De már nehéz egyszerűvé lenni. Az egyszerűség olyannyira idegenné vált, hogy nem is tudjuk megélni. Azt gondoljuk, hogy valamiféle technikát kell gyakorolnunk, hogy visszataláljunk hozzá. Jézus születése ismételten jelzi, mennyire egyszerű tud lenni az Isten. Isten egyszerűen nagyszerű! Így jön közénk: szerény körülmények, természet közeliség, csend, bensőségesség, az öröklét időbeni megjelenülése. Az Ő jászla a szívünkben van, lépjünk be oda és minden egyszerűvé válik. Ott születik meg bennünk, ahol nincs idő, nincs tér, csak üres Örökkévalóság. Onnan bentről lépik kifele általunk. Mi hordozzuk Őt, s így közreműködésünkkel a félelmek sötétsége a bizalom világosságává erősödik. Adja Isten nekünk kegyelme egyszerűségét Jézus által, hogy a bennünk túláradó isteni szeretet folytán a bizalom fényhordozóivá váljunk. Legyen egyszerű és nagyszerű karácsonyunk.

Czikópap

Jézus szenvedése, halála és feltámadása a megtisztulás folyamata. Nagy titok, de ha saját életünkben végigjárjuk ezt az utat, akkor a húsvéti misztérium nem lesz elvont, hanem egyre személyesebb. A szenvedés önmagában botrány, értelmetlen. De ha a hit prizmáján keresztül nézzük, akkor a szenvedés értelme az önzés megtörése és a szeretet fejlődése. Értelmet adni, aminek nincs értelme, tulajdonképpen Krisztus keresztjének megértése és életünk középpontjába való helyezése. Felvenni a keresztet és hordozni azt jelenti, hogy amit Isten akar, azt mind meg kell élnünk, mind át kell mennünk a szenvedés tisztító folyamatán, amely megszabadít az önzéstől, amely megakadályoz abban, hogy szeressünk, vagyis Istenhez tartozzunk. Ezért tehát nem lázadni, nem a büntetésről beszélni, nem menekülni, nem kizárni vagy eltussolni kell mindazt, ami tisztít, hanem bármily nagy is a szenvedés, ezzel együtt hinni kell a szeretetben. Nem kívánni vagy vágyakozni kell a szenvedésre, mert ez beteges, káros. Inkább akarnunk kell megtisztulni és ez szenvedés nélkül nem megy. Istennek egészen a lelkünk mélyéig kell hatolnia és ezt csak úgy lehet, ha kiüresedünk. A szenvedés mindig egy elszakadás saját magunktól, elszakadás mindentől, amihez ragaszkodunk, beteges énünk felülírásának lehetősége. A bűn világában nem tudjuk feladatainkat, kötelességünket úgy teljesíteni, hogy ne kerüljünk szembe a halállal. Ez a halál nemcsak azt jelenti, hogy kileheljük lelkünket, hanem azt is, hogy meghalunk mindennek, amihez ragaszkodunk.

A mai túlbeszélt világban érdemes a szavak tartalmát újragondolni, átérezni, ami közölni akarnak. Eléggét tudjuk, hogy fogalmaink vajmi keveset tudnak visszaadni a lényegből, mégis ezeken a formákon sokat vitatkozunk és nem nagyon érdekel, vajon a másik mit érthet alatta.

A dicsőség, vagy dicsőséges sokszor emlékeztethet azokra a nagy bevonulásokra, melyekkel a katonák egy-egy sikeres harc után hazatértek. Talán az is kapcsolódik hozzá, hogy látunk embereket általlában a médiában óriási dicsfényben, dicsérik, dicsőitik tetteik, élete vagy bármi másért. Néha talán a siker szinonimájaként is használjuk. Ezek a hétköznapi szóhasználatok hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyházi szóhasználtban megfogalmazott dicőséges – jelen esetben – feltámadás könyen hordozzon magán egy vagy több ilyen mellékzöngét. És ezek miatt az amúgy is misztérium, könnyen elveszíti egyediségét, mélységét és lényegét.

Húsvét 2017

„Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Piliszky János

Advent az Úr eljövetelére való várakozás. A mai világban, amikor hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent azonnal, a lehető leggyorsabb időn belül kapunk meg, akkor valahogy újra fel kell fedeznünk a várakozásban feszülő erőt, és azt, hogyan tud átalakulni és belsőleg kitágítani ez a folyamat. Az adventi idő kegyelem, mert benne sűrűsödik össze az az erő, mely képessé tesz úton lenni, kitartani, reménykedni, hinni és bízni, még akkor is, ha nem látunk előre. Nagy a kísértésünk mindent felületesen értelmezni, így az adventet is csak kifelé, a szokott módon megélni. Várjuk Jézus születését, és várjuk második eljövetelét. De igazából mikor bennünk és általunk kell valami megszülessék, amikor mi kell várjunk és a kezdeményezés Isten kezében van, ez nem kiszámítható, és nem irányítható. Nó, ezek az igazi adventi időszakok. Persze ez sokkal egyszerűbb, mint gondoljuk. Csak el kell fogadni, ami van, úgy ahogy van, és remélni kell, hogy ez még jobbat hozhat. Jézus földi születését senki nem tudta meghatározni; sem időpontot sem helyszínt. Csak várni tudtak évezredekig azok, akiknek meg volt ígérve. Vártak és a fantáziájukban átalakították azt, akire vártak. Így, amikor a valóságban eljött, és messze nem olyan volt, mint, amit elvártak, hát nem tudták elfogadni. Ezért a választott nép még a mai napig is várja azt, aki már eljött.

Hálát adni a válságért

„Azért kell a krízis, hogy tudjon egymásmellé ülni isten és ember, ember és ember" - mondta Czikó László plébános, sokak megdöbbenésére többször is hálát adva azért, hogy neki több válságban is lehetett része. A Belső Iránytű pénteki rendezvényén szűkösnek bizonyult a Szent István-plébánia legnagyobb terme is, az érdeklődők a templomban hallgathatták a korábban szentmiklósi, most búzásbesenyői plébános előadását Krízis, veszély és esély címmel. A témáról hiteles forrásból hallhattunk: a teljes nyíltsággal megosztott személyes élmények adták az előadás különlegességét.

A Belső Iránytűt 2o12-ben Czikó László hívta életre. Keresztes Zoltán, aki tőle a szervezés stafétáját átvette, a pénteki előadás után elmondta, már ezért az egyetlen előadásért is érdemes volt megszülessen az Iránytű.
Az előadással indított, vetítéssel folytatott, majd kérdezz-felekkel zárult rendezvényt töviről hegyire leírni reménytelen vállalkozás lenne, de néhány kapaszkodót idézünk a meghívott lelkipásztortól. Néhány gondolat, hogy tudja, hová léphet, merre nézzen az ember, ha jön a krízis, és legyen javaslat arra is, mit tehetnek azok, akik látják szerettükön: a lelke inge véres.

Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak – tartja a közmondás. Sokan arról tartanak magas szintű értekezést, hogy az időnket be kell osztani, de sohasem tudnak meggyőző és eligazító szempontokat adni, melyek alapján az időbeosztás az én személyes időbeosztásom lehetne. A „most nincs időm" felvágó menekülő stílus elég széles körben szedi áldozatait, hisz határidőnaplós, betáblázott életet folytatunk.

Ebben a forgatagban mégis látni „csodát". Egyes feleink olyan nyugodtságot és ráérősséget sugároznak magukból, hogy teljesen felkavarják természetesnek vett szaladási kényszerünket. Mégis vannak helyek, ahol kikapcsolunk és próbálunk lenyugodni. Sokan mondjuk: „olyan jó megnyugodni vasárnap a templomban".