„Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Piliszky János
Advent az Úr eljövetelére való várakozás. A mai világban, amikor hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent azonnal, a lehető leggyorsabb időn belül kapunk meg, akkor valahogy újra fel kell fedeznünk a várakozásban feszülő erőt, és azt, hogyan tud átalakulni és belsőleg kitágítani ez a folyamat. Az adventi idő kegyelem, mert benne sűrűsödik össze az az erő, mely képessé tesz úton lenni, kitartani, reménykedni, hinni és bízni, még akkor is, ha nem látunk előre. Nagy a kísértésünk mindent felületesen értelmezni, így az adventet is csak kifelé, a szokott módon megélni. Várjuk Jézus születését, és várjuk második eljövetelét. De igazából mikor bennünk és általunk kell valami megszülessék, amikor mi kell várjunk és a kezdeményezés Isten kezében van, ez nem kiszámítható, és nem irányítható. Nó, ezek az igazi adventi időszakok. Persze ez sokkal egyszerűbb, mint gondoljuk. Csak el kell fogadni, ami van, úgy ahogy van, és remélni kell, hogy ez még jobbat hozhat. Jézus földi születését senki nem tudta meghatározni; sem időpontot sem helyszínt. Csak várni tudtak évezredekig azok, akiknek meg volt ígérve. Vártak és a fantáziájukban átalakították azt, akire vártak. Így, amikor a valóságban eljött, és messze nem olyan volt, mint, amit elvártak, hát nem tudták elfogadni. Ezért a választott nép még a mai napig is várja azt, aki már eljött.
Isten mindig más, soha nem olyan, mint gondoljuk, soha nem úgy nyilvánul meg, ahogy elvárjuk. Az ő útjai és gondolatai egészen mások. Ezért, amikor születik, amikor közbelép, amikor jön, csak azok tudják el- és befogadni, akik az elfogadás kemény leckéjét addigra valamennyire elsajátították. Beszűkült tudattal, számítgató elmével, türelmetlen lélekkel, és szűk bensővel hiába is várunk rá. Ekkor jön az, hogy legalább az érzést szeretnénk, elvárjuk, hogy legyen hangulatos a karácsony és a külső dolgokat grandiózusi méretre pumpáljuk, csak éppen ne szembesüljünk azzal, ami legbelül van. Lehetne ezt finom technikájú menekülésnek is nevezni, de ez sem nyilvánvaló. Legbelül pedig puszta van, vagy istálló, vagy nincs szálláshely, vagy zárva az ajtó, vagy sivatag, vagy semmi, vagy szenvedés, vagy nincs is olyan, hogy legbelül. Pedig, legbelül Jézus van, aki várakozik. De ez a várakozás irgalommal, könyörülettel, békével és szeretettel teljes. Vár és születik. Folyamatosan. Ő nem irányít, legalábbis úgy nem, mint, ahogy mi gondoljuk. Vár és szeret, elfogad és születik, újból és újból, véghetetlenül. Mi kívülről várjuk, valahogy így tanultuk, mi másnak várjuk, ez a képünk róla, mi másképpen szeretnénk, vagy talán nem is tudjuk, hogyan kell ezt csinálni. De próbáljuk. Ő pedig belülről jön, alakítgat, formál, szenvedtet, tanítgat. De legfőképp vár és jelen van. Ott van, és bár nem erőszakosan irányít, mégis alakítgat. Jelen van és születik, mindig újra és újra.
Ezért nagyon jó az advent nekünk, mert a váró találkozik a Várakozóval, a komplikált az egyszerűvel, a nagy a kicsivel, a félős a szeretettel, a bizalmatlan a bizalommal, a kinti a bentivel, a sötét a fénnyel. Ebben a találkozásban a várakozás túlfeszül. De ez a feszültség óhajtott és vágyott feszültség, a vágy lendülete, hogy Aki a miénk, az egyre inkább a miénk legyen. Így válhat a feszült vágyakozás vágyakozó feszüléssé, a jászol keresztté és a kereszt jászollá. Akkor, az Aki van, jelenné válik és megjelenül a most-ban, a pillanatban. Akkor, akit fogadni kell, az már fogad minket, akkor nem erőltetjük, de születik, akkor a lét elevenné lesz, és élni fog, Aki mindig is élt.
Várjunk és alakuljunk, tisztuljunk és nyíljunk, énekeljünk és sírjunk. Ha ebben kitartunk, akkor a csillag a kellő időben élteti reményünket és kitisztítja látásunkat. És akkor lakást vesz bennünk az, akinek templomai vagyunk és derűsen adja a belső örömet és békét. És ekkor ott benn mi is átadjuk – csak úgy önkéntelenül, a legnagyobb ajándékot, amink igazán van: önmagunkat.
Advent 2016