Tisztelt búzásbesenyőiek!!!
A mai napon úgy gondolom, hogy nemcsak az aradi 13 vértanúról kell megemlékeznünk, hanem ildomos fejet hajtanunk Búzásbesenyő azon férfiai előtt, akik vérüket áldozták Európa harcmezein. Pontosan 100 éve, 1914 július 28-án tört ki az I. világháború, vagy ahogy sokan emlegetik, a „Nagy Háború." Kitört egy háború, melyhez hasonlót a világ még nem látott s nem tapasztalt, mely egyetlen célja nem az összetartás hanem a széthúzás volt, az, hogy ki legyen Európa ura és ki birtokolja a legnagyobb hatalmat. Búzásbesenyő az Osztrák-Magyar Monarchia egy kis, csendes települése volt egy évszázaddal ezelőtt, mindenkinek megvolt a saját kis élete és végezte mindennapi áldozatos munkáját. Mégis egy távoli országban történt események hatással voltak őseink életére, gyökeresen és legtöbbször szomorú végkimenetellel változtatták további sorsukat.
A katonai behívó alól nem volt kibúvó, apák, férjek, gyerekek egyformán megkapták és a kapott parancsnak engedelmeskedni kellett. Ferenc József osztrák császár és magyar király harcra szólította alattvalóit és ígéretet tett, hogy mire a fákról a levelek lehullanak mindenki hazatérhet szeretteihez, azonban elfelejtette mondani, hogy majd csak akkor mire negyedszer lehullanak azok a bizonyos a levelek. Az idősebb korosztály biztosan tudna neveket felsorolni, hogy akár szűk családi körükből kik vettek részt ebben a borzalomban. Az ifjakat lelkesítette a tudat, hogy harcolni mehetnek, persze a harc miértjére és mikéntjére válaszokat nem tudtak. Az idősebb, megfontoltabb emberek visszafogottan, elgondolkodva készültek indulni az ismeretlen irányába. Azon a bizonyos napon mindannyiuk vállára vette kis batyuját és készen volt az indulásra, kilépve a kapun még utoljára visszanézett a házra, a portára, mely otthona volt eddig s mely biztonságot adott számára. Bizonyára mindannyian elhaladtak a Leánykútnál és megtöltötték kulacsaikat a szomjat oltó vízzel, ezzel is kis emléket víve magukkal a hosszú útra. Már 100 éve is, ugyanott és ugyanúgy csordogált a mindenki számára ismerős kristálytiszta víz. A frontra indulokat elkisérte a gyülekezési helyre családjuk, feleségük, gyerekeik vagy éppen a szerelmük, virágot tűztek a katonák kalapjára, majd egy utolsó ölelés s egy utolsó „Adjonisten" és elindult a menet katonadalokat énekelve, mintegy ünnepként, mert a haza megvédésére indultak. A keleti és déli frontra való kiérkezéskor a besenyői katonákat is a rideg valóság fogadta, szembesülhettek a háború borzalmával és a tudattal, hogy bármelyik percben a saját nevük is felkerülhet a veszteséglistára. Gondoljunk bele, hogy milyen megpróbáltatásokon kellett túlesniük ezen embereknek, négy esztendőn át várniuk azt a percet, hogy mikor lesz vége, mikor taposhatják újra szülőfalujuk poros útját, mikor láthatják újra családjukat, szeretteiket. Véget ért a „Nagy Háború", azonban búzásbesenyői szemmel nézve az egyik mérlege 15 személy hiánya volt, 15 falustárs többé nem tért haza, csupán egy levél érkezett a frontról, melyben tudatták a családdal, hogy hősi halált halt szerettük egy hősi küzdelemben. Ezt a 15 személyt otthon várták a szerettei, várta a falu, várták a szomszédai, de sajnos számukra az sem adatott meg, hogy otthoni földbe nyugodhassanak.
Az I. világháborúban hősi halottaink a következő személyek voltak: Bogdan Gheorghe, Fülöp János, Kakasi István, Kardos János, Kádár István, Kádár János, Kovács József, Márton István, Márton Mihály, Máthé József, Német Mihály, Pajka Mihály, Ruzsa Péter, Szabó Márton és Szilágyi György.
Befejezésül egy részletet olvasnék fel abból a levélből, melyet a helyi plébánosnak küldtek a frontról, hogy értesítse Kardos János feleségét férje haláláról. A levelet 1915 szeptember 2-án írták. „Főtisztelendő uram! Ismeretlenül is egy igen nagy szivességre kérem fel Főtisztelendőségedet. Ugyanis ütegünk derék kötelességtúdó tiszti szolgája, ifj. Kardos János odavaló lakos kötelességének teljesítése közben múlt hónap 23-án délután 1 órakor hősi halált halt. Halála Suchodol oroszországi községben következett be és másnap a holtestet egyházi felszentelés után Gola községben temettük el, hol bajtársai sírját virággal diszítették fel és fakereszttel jelölték meg azt a helyet, hol az elhunyt örök álmait alussza. Kérem mostmár azt, hogy kegyeskedjék Főtisztelendőséged az elhunyt özvegyét kiméletesen értesíteni fentiekről és megmondani, hogy ütegünk tisztikara, különösen én mint gazdája, ugyszintén bajtársai meg fogjuk emlékét örizni az elhunytnak, ki kötelességének hű és pontos teljesítése által mintaképe volt az igazi katonának. Kérésemet megismételve fogadja Főtisztelendőséged fáradozásaiért kiváló tiszteletem nyilvánítását. Hochmeister Albert hagynagy."
Végezetül hajtsunk fejet ezen 15 személy hősiessége előtt, akiket az I. világháború megfosztott az élettől, családtól és a szülőföldtől és mondjunk egy imát, hogy se nekünk, se a gyerekeinknek és unoláinknak ne kelljen átélniük a háború borzalmát.
Bakk Antal Pál
2014. 10. 05.